A színház előterében szinte forr a levegő, kézzel fogható az izgalom. Óriási a tömeg, a pénztár előtt jegy nélkül maradt nézők hosszú sora, a sorból sokan leszólítják a félretett jegyekért érkezőket: Lesz felesleges jegy? Odabent, a nézőtéren a megszokottnál decibelekkel hangosabb a nézők előadás előtti csevegése. A “régi” Új Színház utolsó előtti bemutatójának főpróbája kezdődik, Thomas Mann A varázshegy című művének színpadi adaptációja. Bár ősbemutatóra készülünk, valójában mindenki a közismert kérdésen pörög, mi lesz itt február 1 után? Aztán kihunynak a fények. A sötétben Major Tamás hangja szólal meg, József Attila Thomas Mannt üdvözlő versét mondja. Major vénségesen száraz, bölcs hangján a vers minden egyes szava súlyos kalapácsként koppan, ijesztően pontos és aktuális mindegyik. De legfőképpen az utolsó mondatban foglaltak. Nyíltszíni taps szól a hangfelvételnek.

Őrületesen erős invokáció, mesteri húzás az előadást rendező Szikora Jánostól, de egyben óriási öngól is. Már lement néhány jelenet, mire képesek vagyunk felvenni az előadás fonalát. Szegény Castorp már találkozott unokabátyjával, megörült neki, túl van a kötelező bemutatkozásokon, megismerte az intézet szinte összes lakóját, orvosát, ápolóját, furcsa alkalmazottját, ám sok nézőben tán még mindig ott kopognak József Attila látnoki erejű sorai. Sajnos, azonban az előadás a későbbiekben is csak pillanatokra tudja megragadni a nézők figyelmét, de ehhez se Majornak, se Attilának nincsen már semmi köze.

Ugye, a Világvége gyógyintézetben vagyunk, ahová az emberiség 1920-as éveiben érvényes veleje, sara és lényege kristályosodott be, mintegy enciklopédikus foglalatban. Thomas Mann egy rövidke, párhónapos gyógykezelés alkalmával kapta az ihletet, ennek lett eredménye A varázshegy című nagyhatású regény, ami gyakorlatilag alkalmatlan színpadi megjelenítésre. Nincs igazán cselekménye, de ez a kisebbik ok. A főhős, Hans Castorp, az “egyszerű, noha kellemes fiatalember” belső vívódásait, bonyolult lelki és szellemi diskurzusait, azok végnélküli boncolgatását, a folyamatos, körkörösen önmagába örvénylő külső és belső párbeszédeit lehetetlen a maga teljességében, de azt még csak megközelítően is színpadra állítani. Ez a regény lényege, enélkül viszont bármilyen adaptáció legfeljebb illusztráció lehet. Így ez az előadás is leginkább Caspar David Friedrich idevágó festményét megidéző látomás kibontása, A varázshegy című regény motívumainak felhasználásával. Az ismert német rendező-dramaturg Herman Beil, élet- és pályatársával, Vera Sturmmal karöltve mégis megpróbálkozott a lehetetlennel, és készített egy színpadi átiratot Thomas Mann regényéből, melyet Nádas Péter fordított magyarra az Új Színház felkérésére.

Az előadás azonban csupán néhány kiragadott életkép Hans Castorp pszichotripjéból, valamint a szanatórium életéből. Ízelítő, kedvcsináló a regény elolvasásához, de adaptációnak felszínes és leegyszerűsítő. Az előadás is feltűnően enervált, lélektelen volt, persze ez részben betudható a főpróba izgalmának, de főleg a színház igazgatóváltása körüli botrányoknak. A létbizonytalanság árka fölött kötélen táncolva igen nehéz lehet mesterit alkotni. Ennek megfelelően a rutinos, tapasztalt színészek tolják az előadás szekerét, míg a fiatalokat sajnos szinte észre sem venni. Igen múlékony Schruff Milán Hans Castorpja, de Száraz Dénes Joachimja is csupán az egyik jelenet orvosi vizsgálata miatt kelt feltűnést: izmos, kisportolt felsőteste láttán föl is sikkantott néhány ifjú hölgynéző. Hirtling István Behrens doktorja fakó, fád. Almási Sándor Settembrinije túl sima, túl puha. Nemes Wanda Mme Chauchat-ja tényleg olyan tünékeny, hogy szinte “átlátni rajta”, csupa lebbenő fátyol, leheletnyi finom parfüm, suhanó schlafrock. Szinte csak Castorp képzeletében él. Élesen kopog bele a seszínű enteriőrbe Galkó Balázs önveszélyes késmutatványa. Derzsi Leninnek maszkírozott fasiszta terroristája (Leo Naphta), hatásos monológjával, majd annak drámai végkifejletével az előadás első igazi színházi pillanata, hogy aztán Gáspár Sándor élettel teli, bivalyerős, ám megbomló elméjével éppen így drámai Peeperkornjának megjelenésével egyszerre megemelkedjen a színpad. Gáspár a rendelkezésére álló néhány jelenetben egész egyszerűen vállára kapja az előadást és elviszi – a néző pedig boldogan tapsol a végén.

A Márta-féle Új Színház utolsó igazi bemutatója nem igazán sikerült előadás, de azért akad benne néhány emlékezetes pillanat. A külső körülmények okozta bénultság, a részben erős, részben viszont túl erős, hibás darabválasztás is okozhatja az elégedetlenséget, de ennek ellenére, az elkövetkezendő néhány teltházas előadáson különleges élményben lesz része a nézőnek. Kár ezért a társulatért, ezért a repertoárért – nem hiszem, hogy a következő jobb lesz. (A fotók a színház honlapjáról származnak.)